The Last Stand, 2013, R.: Kim Jee-woon, Sz.: Arnold Schwarzenegger, Forest Whitaker, Johnny Knoxville, Eduardo Noriega, Peter Stormare, Luis Guzmán, Jaimie Alexander, Rodrigo Santoro
I'm back! - mondta a közkedvelt és népszerű Arnold, aztán visszavette a vásznon az uralmat.
A korombeli és az idősebb srácok és urak egyik hőse Arnold Schwarzenegger, ez alól én sem vagyok kivétel. Az én generációmat ő nevelte és tanította hasznos dolgokra a '90-es években. Ám akad pár egyén, akiknek nincsenek hasonló élményeik, ők minden bizonnyal homokba dugott fejjel töltöttek el kb. egy évtizedet. A fiatalabbak pedig önhibájukon kívül maradtak ki a jóból, az viszont már nehezen bocsátható meg, ha nem művelődtek utólag. Lényeg a lényeg: az Osztrák Tölgy újra mozifilm főszerepében látható, és ennek mi örülünk.
Ray Owens (Schwarzenegger) egy kis porfészek seriffje a mexikói határnál. Egy nagyon veszélyes szökött bűnöző pont az ő városkájánál akar átkelni a határon, és éppen a szabadnapján. Nem hagyja ezt annyiban, és kicsiny állományával felveszi a harcot a rosszfiú és felfegyverzett bandája ellen.
A történet természetesen jól ismert panelekből áll nagyrészt, de ezeket nagyon jól alkalmazták, és a köztes részeket is sikerült megtölteni. Meglepő fordulatok nincsenek, de itt nem is ez a lényeg. Az akciójelenetek látványosak és élvezetesek, a sok lövöldözés közepette pedig megcsillan az a humor, ami a filmben végig jelen van. A műfaj rajongói elégedetten csettinthetnek. Köszönhetjük ez a koreai direktornak, Kim Jee-woonnak, aki a végeredményt tekintve sokkal jobb választás volt, mint valamelyik hollywoodi iparos, hiszen a messziről jött szemlélet hatására a megszokottnál frissebb, de az oldschool akciófilmek erényeit jól használó alkotást láthatunk. A legjobb az egészben, hogy sikerült ráhúzni a filmre egyfajta westernhangulatot, ami még jobban halmozza az élvezeteket.
A mellékszereplők nagy számuk ellenére is érdekesek lettek, főleg Johnny Knoxville karaktere, de a legfontosabb természetesen Schwarci, aki ezúttal nem kapott olyan abszolút főszerepet, mint fénykorában, ám minden egyes jelenetében úgy uralja a vásznat, mint hajdanán. Igaz, a formája nem a régi, hiszen ő sem lesz már fiatalabb, ennek ellenére most is a tőle megszokott stílusban és intenzitással akciózik. Nagyon örülök, hogy megfelelő minőségben lett rehabilitálva, és remélem, láthatunk még tőle pár hasonló filmet.
A szinkron nagyon jó lett. Arnie természetesen az egyik megszokott magyar hangját kapta, és a mellékszereplők is megszokott vagy megfelelő hangot kaptak.
Arnold Schwarzeneggel - Gáti Oszkár
Forest Whitaker - Gesztesi Károly
Johnny Knoxville - Kálloy Molnár Péter
Eduardo Noriega - Király Attila
Peter Stormare - Haás Vander Péter
Luis Guzmán - Besenczi Árpád
Jaimie Alexander - Pálmai Anna
Rodrigo Santoro - Hujber Ferenc
Django Unchained, 2012, R.: Quentin Trantino, Sz.: Jamie Foxx, Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio, Kerry Washington, Samuel L. Jackson
Az általam nagyra tartott, sőt bálványként imádott Mester, Quentin Tarantino legújabb alkotásában ismét imádott műfajai előtt tiszteleg, ezzel egyidejűleg pedig művészileg kifejezi önmagát.
Az USA déli államaiban járunk 1858-ban, amikor még nagyban folyik a rabszolgatartás és -kereskedelem. Django (Jamie Foxx) is rabszolga, akit a német fogorvos-fejvadász, Dr. King Schultz (Christoph Waltz) megvásárol, hogy aztán rögtön fel is szabadítsa abból a célból, hogy kollégák legyenek. Közben céljuk az lesz, hogy kiszabadítsák Django feleségét (Kerry Washington) a burzsuj ültetvényes (Leonardo DiCaprio) birtokáról.
Első és talán második ránézésre ez a film westernnek tűnik, és valóban annak is mondható, hiszen sokat felvonultat a műfaj ismertetőjegyeiből. Azonban Tarantino, mivel a történet a déli államokban játszódik, inkább southernnek titulálja művét. Ha viszont a műfaj- és stíluskavalkádban kicsit a külsőségek és a nyilvánvalóan látható dolgok mögé tekintünk, láthatjuk, hogy ezek az elemek kevésbé jelentősek, és legerősebben bizony a blaxploitation stílusjegyei dominálnak, hiszen mindvégig a kemény feka fickó szándéka a fő motivációs tényező.
Ahogy láthatjuk, Quentin Tarantino ismét ugrál és egyensúlyozik a műfajok, valamint a műfajiság és a szerzőiség között. Ezen kívül sokat idéz és átemel konkrét dolgokat korábbi művekből, tehát azt csinálja, amit eddig is: a hozott anyaghoz hozzáteszi a saját zsenialitását, hogy maximális szórakozást kínáljon a népnek. Van a filmben minden a patakvéres lövöldözős jelenettől a már-már szitkomba hajló részekig is, viszont a Mester most nem tudott annyira kreatív lenni, mint azt megszoktuk tőle, így az elvárttól alacsonyabb színvonalat produkált, de még így is bőven nagyon jó lett. Néhány jelenet túlnyújtott, pár helyen kicsit leül a sztori, de a hangulat végig nagyon erős, ahogy azt már megszoktuk a rendezőtől. Az atmoszférát erősíti a zeneválasztás, valamint Robert Richarson képei, aki szó szerint faltól falig kihasználja a vászon szélességét.
A színészek is nagyszerű teljesítményt nyújtanak. Jamie Foxx tökéletes választás volt a keményen bepipázott nigger szerepére. Christoph Waltz Hans Landa után ismét egy precíz német fejvadászt játszik, csak most a helyszín más, ám ő ugyanazt a kiemelkedő alakítást nyújtja. Leonardo DiCaprio lubickol a szerepében, ami nem is csoda, hiszen nagyon el lett találva a figurája.
Quentin Tarantino a Django elszabadul című filmjében sajnos nem hozta a tőle elvárt és megszokott produkciót, de még így is rutinból létrehozott egy nagyon hangulatos és maximálisan szórakoztató művet.
A szinkron jó lett, bár szívesebben néztem volna eredeti nyelven. Heltai Olga ismét elszabadult (höhö) a magyar szöveggel, de ez most nagyjából jól sült el. Minden színész megfelelő magyar hangot kapott, még a kis szerepekben is olyan hangokat hallhatunk, mint Bezerédi Zoltán és Alföldi Róbert.
Jamie Foxx - Kálid Artúr
Christoph Waltz - Csankó Zoltán
Leonardo DiCaprio - Hevér Gábor
Kerry Washington - Bánfalvi Eszter
Samuel L. Jackson - Reviczky Gábor
Silver Linings Playbook, 2012, R.: David O. Russell, Sz.: Bradley Cooper, Jennifer Lawrence, Robert De Niro, Jacki Weaver, Chris Tucker
Az élet szar. Az is volt és az is marad. Csak enyhíteni lehet rajta, teljesen megjavítani nem.
Főhősünk, Pat félholtra verte a felesége szeretőjét, ezért gyogyóba küldték, ahonnan a szülei nyolc hónap után kihozzák. Ezután megismerjük őt magát, a környezetét és a környezetében élő embereket. Mindenkinek van valami problémája. Láthatunk a mániákus depresszióstól kezdve a kényszerbetegen át mindent, még fanatikus sportrajongót is. Van, aki a kezdetektől ilyen, de van olyan is, aki az élet miatt kattant meg. Igazából a legtöbb néző azt fogja látni, hogy egy rakás szerencsétlen balfasz ember szenved össze-vissza a vásznon, és nem érti, hogy miért kell, hogy ez őt érdekelje. Aki viszont van olyan "szerencsés", hogy már került közelebbi ismertségbe különböző mentális problémákkal, vagy egyszerűen csak képes átélni a szereplők helyzetét, az kitűnő alkotást láthat. Ez a film a maga hollywoodi kommersz módján rendkívül hatásos, szívbemarkoló és nyomasztó. Ráébreszti a nézőt, hogy kibaszott nehéz ebben a világban élni, nem is lesz soha könnyű, de meg lehet találni a jó dolgokat, amelyek segítségével valamilyen mértékben elviselhetőbb lehet. A Napos oldal olyan dolgokat dob fel ebben a témában, mint például a humor és a szerelem, ezek tehetnek arról, hogy a film nem taszít teljes letargiába.
Filmkészítési szempontból két tényezőt emelnék ki, aminek köszönhető, hogy ilyen jó filmet láthatunk. David O. Russell közel tökéletes forgatókönyve és szintén közel tökéletes rendezése okán az események középpontjában érezhetjük magunkat, így átélhetjük a groteszk, ám mégis teljesen életszagú szituációkat. A másik, aminek ez köszönhető, az a tökéletes színészi alakítás minden színész részéről. Van, akitől már megszoktuk, példáult Robert De Niro vagy Jennifer Lawrence, de Bradley Cooper eddig rejtegette képességeit, most viszont igazán megmutatja, hogy mit tud. Szerintem kihozta magából a maximumot.
Az évtized eddigi mozifilmjei közül a Napos oldal a legjobb és leghatásosabb.
A felirat egy rakat lószar. A lényeget nagyrészt lefedi, de sok mondat nincs lefordítva, másik sok mondat helyett pedig más van a feliratban. Az angoltudást be kell vetni, hogy teljesen érthető legyen. Ezen felül van benne jó pár trehány helyesírási hiba is.
Jack Reacher, 2012, R.: Christopher McQuarrie, Sz.: Tom Cruise, Rosamund Pike, Richard Jenkins
Itt, kérem, átbaszás esete forog fenn, tudniillik nem erről volt szó!
Arról volt szó a trailerek meg miegymás alapján, hogy jön Tom Cruise, és lövöldözésekkel, autós üldözésekkel, valamint sok zúzással tarkítva majd jól rendet rak. Ehhez képest nem ezt kaptuk, de dühöm pusztán irónia, mert szerintem a végeredmény jobb lett a vártnál.
Egy fickó fényes nappal távcsöves puskával lelő öt embert. A bizonyítékok alapján el is kapják a gyanúsítottat, aki viszont nem egyenlő a tettessel, mégsem mond semmit, csak azt akarja, hogy Jack Reacher (Cruise) segítsen neki. Reacher pedig jön, és elkezdi felgöngyölíteni az ügyet. És akkor itt van az, hogy ez a film nem is akciófilm, hanem krimi, sőt inkább amolyan neonoir, ami már az elején látszik. Főhősünk nagyjából egyedül nyomoz, időközben egyre közelebb jut a megoldáshoz, ezzel együtt pedig folyamatosan misztikusabb lesz az eset. Sajnos, mikor minden kiderül, érdeklődésünk lankad, így a film utolsó negyede már nem hozza az addigi színvonalat. Egészen odáig viszont nagyon baszkurálja a fejünket, hogy akkor most hogy is van ez, ami köszönhető a megfontolt történetvezetésnek és a tökéletesen elhelyezett fordulatoknak. Reacher figurája is jóra sikerült, ha kell, akkor körmönfont, ha kell, akkor pedig kemény. Tom Cruise-ra remekül illik a szerep.
Christopher McQuarrie-ről eddig is tudtuk, hogy jól tud írni, elég csak megemlíteni a Közönséges bűnözőket, és filmünknek is a forgatókönyv az erőssége. Azt eddig nem mutatta meg, hogy jól tudna rendezni, de most ebben a funkciójában is korrektül helytállt.
A felirat Speier Dávid munkája, aki ismét a tőle már megszokott magas színvonalon végezte a dolgát.