Trance, 2013, R.: Danny Boyle, Sz.: James McAvoy, Vincent Cassel, Rosario Dawson
Jó kis mindfuck Danny Boyle-módra.
A Danny Boyle filmjeiben megszokott belső monológos filmkezdésben megismerjük Simont (James McAvoy), aki biztonsági őr egy londoni aukciós házban. Belső emberként segít egy bűnbandának elrabolni egy nagyon értékes festményt. Azonban a hepaj közepette erős ütést mérnek a fejére, aminek hatására elfelejti, hogy hova rejtette a képet. A banda elviszi őt egy hipnotizőrhöz, hogy ássa elő a meglehetősen fontos elfelejtett elméket.
Ahogy Boyle-tól megszokhattuk, nagyon erős a kezdés a fent említett módszernek köszönhetően, de ami utána jön, az sem semmi. Mikor elkezdünk vájkálni főhősünk memóriájában, éles hangulatváltás következik be. Elkezd keveredni az emlék és a valóság mindennel, és kapunk egy nagyon erős, de csapongó és nyugtalanító valamit, ami megpróbál bevonni minket a láncszemek összerakásába. Tulajdonképpen jelenetenként, sőt néha egy jeleneten belül váltakozik az atmoszféra, ami a cselekmény kacifántosságával összeadódva eléggé kellemetlen élmény. Viszont szerintem ez azért nem baj, mert látszott, hogy ez volt a cél, minél több és minél erősebb ingerek sugárzása a nézők felé. Kellemetlen tehát, de nagyon is hatásos. Ez a hatás pedig abban nyilvánul meg, hogy a film egész végig baszkurálja az ember agyát a sztori fő talányával, hogy akarjon már rájönni, hogy mi a fasz is van akkor. A sok csűrés-csavarás után a katarzis szándékával prezentált tetőponttal természetesen elérkezik a végső lökés az agynak, hogy aztán amikor elkezdődik a végefőcím, azt mondhassuk a vászonnak: "Az anyád picsáját!"
A három főszereplő jól teljesít a jól megírt szerepekben, de ez nem lehetne elég a teljes hatáshoz. A szép képeket gyors és ütemes vágás fűzi össze. A leginkább hangulatfokozó ereje azonban a zenének van, ami ott lágyul el és ott keményedik be, ahol kell, nem hagyva esélyt a nézőnek, hogy ne a filmre figyeljen. Danny Boyle pedig ismét kreatív és mesteri munkát végzett, újabb jó filmet készített nekünk. Örülök, hogy visszatalált a régi útjára, hiszen ezen a filmjén végre látszik, hogy nem Oscar bácsinak csinálta, hanem mindenkinek, aki szereti.
Üdeszínfolt mostanság a feliratos film a multiplex mozik műsorán. Örülök is neki, hogy feliratosan láthattam ezt a filmet, nem pedig szinkronizáltan. A felirat egyébként rendben van.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
