Project X, 2012, R.:Nima Nourizadeh, Sz.: Thomas Mann, Oliver Cooper, Jonathan Daniel Brown
Vigyázni kell, hogy mit, merre, hogyan, mert könnyen túlzás lehet a vége.
Adott három srác, akik az egyikük 17. szülinapjára világraszóló házibulit akarnak kerekíteni, és még valakit meg is kérnek, hogy filmezze le az egész napot. Mivel túl sok ember szerez tudomást a az eseményről, és a srácok nem tudják kézben tartani a dolgokat, elszabadul a pokol. Szó szerint.
Eddig majdnem olyan mint a Superbad, és tényleg. A különbség abban áll, hogy hőseink bénábbak, valamint az egész kézikamerás felvétel. És itt el is értünk a lényeghez. Ez a rész annyira jól van megcsinálva, hogy ha átadod magad a filmnek (nekem sikerült), teljesen magába szippant az egész hangulata. A srácok antihősök, senki sem akar ilyen lenni, vagy ilyen helyzetekbe keveredni, mégis könnyű azonosulni velük. Általuk a buli közepén érezheted magad. Viszont a látottakból semmit sem sem szabad komolyan venni, mivel maximálisan el van túlozva az egész. A hangulatot még jobban feldobják a teljesen odaillő zeneszámok is.
Ezeknek, valamint az üresjáratok szinte teljes hiányának köszönhetően válik a Project X maximálisan szórakoztatóvá. Igazi bűnös élvezet.
A felirat elég sok félrefordítást, átírást tartalmaz. Emellett sok olyan dolog, ami a magyarok számára ismeretlen, ki lett cserélve ismertebbre. Ez mind Heltai Olgának köszönhető, aki, mint mindig, ezúttal is új filmet akart írni.
Tim Burton új filmje, a változatosság kedvéért Johnny Depp-pel a főszerepben. A világpremierrel egy időben, május 10-én nálunk is látható lesz.
Imádom a focit. Az életem jelentős hányadát tölti ki, ezt hamar észre is lehet venni rajtam, akár ismeretlenek számára is. Mikor megkérdezik, melyik csapatnak szurkolok, azt válaszolom, a Videotonnak. Ekkor nagy részük csodálkozóan néz, hogy mekkora hülye lehetek, hogy magyar csapatom van. Pedig igazán rajongani csak olyanért lehet, ami időről időre karnyújtásnyi távolságba kerül. A meccsek helyszínen való megtekintése pedig felülmúlhatatlan élmény. Egy VB-döntő a tévében közel sem olyan élmény, mint a Vidi bármelyik meccse. Mondhatom úgy is, hogy a Videoton az életem, és szerencsére még sok ilyen embert ismerek. 1998 óta folyamatosan járok meccsre, és 2006 áprilisában hagytam ki utoljára hazai bajnokit. Életem legszebb napja volt, amikor 2011. május 11-én bajnokok lettünk. Tavaly őszig a B-közép tagja voltam, de indén tavasszal áttettem a székhelyem egy másik szektorba.
Vasárnap 16 órakor Videoton-Debrecen meccs lesz Sóstón. Az M1 közvetíti, de én természetesen megint ott leszek a nézőtéren. Meg még rajtam kívül 8-10 ezren. Nem szoktunk ennyien lenni, de most jönnek mindenféle emberek akik nem igazi drukkerek. Most nem azokról beszélek, akik anyagi vagy egyéb helyzetüknél fogva nem tudnak elmenni minden meccsre. Hirtelen 4 fajta jutott eszembe:
Kurva sokan leszünk tehát, sok arcról pedig sütni fog, hogy nem teljesen érzik, milyen rendezvényen vannak, miattuk kell majd baszott sokat várni a sörre meg a hugyozásra. Ők lesznek, akik nem teremtik a hangulatot, és fütyülnek, ha nem vezetünk a 20. percben.
De ez mindegy is, nekem nagy eséllyel jó kedvem lesz, főleg, ha nyerünk. Márpedig muszáj nyerni, mert csak akkor lehet címvédésről beszélni. Ezért is lesz nagyon fontos ez a meccs! Én ott leszek! És te?
Hajrá, Vidi!
Betértem a Media Marktba, hogy megvegyem a Derült égből fasírt című filmet 3D-s Blu-Rayen, erre látom, hogy ez a köcsög letáborozott a BD-s polc elé minden jött-mentre rásózni a saját CD-jét, mert magától nem venné meg senki. Én már nem fértem oda, főleg, mert az említett film a jobboldali nagyméretű fickó mögött volt, úgyhogy hagytam a picsába.
Itt nézheted meg nagyobban (Forrás: www.napiszar.com)
Margin Call, 2011, R.: J. C. Chandor, Sz.: Kevin Spacey, Paul Bettany, Jeremy Irons, Zachary Quinto, Penn Badgely, Simon Baker, Demi Moore, Stanley Tucci
Megnézhetjük, mitől ütött be a szar, avagy sok jó színész kis helyen is elfér.
A film a 2008-as válság előtti utolsó 36 órát mutatja be egy fiktív, ám a valósághoz kísértetiesen hasonlító sztoriban. Repkednek a szakzsargonból vett kifejezések, de végig érthető és követhető marad az egész. Egyszerű és letisztult a rendező által írt forgatókönyv, amit egyébként idén Oscarra jelöltek. A rendezés is jó, teljesen rideg és távolságtartó a hangulat, köszönhetően a fényképezésnek is. Teljesen valóságosnak hat az egész. Sok a karakter, de mindegyik jól ki van dolgozva, akiket nagyszerű színészek keltenek életre.
A Krízispont kemény és nem könnyű film, pont, mint az élet maga.
Hála a sok kis forgalmazónak, tavaly rekordmennyiségű filmet mutattak be nálunk moziban. Ennek hatására én is rekordmennyiségűt voltam moziban, konkrétan 53-szor. Idén, az első 3 hónapban kibaszott sok új film jött, én már 12-szer voltam moziban. És még mennyi hátravan... Ebben a hónapban még 6-szor kéne menni: Project X, Lazacfogás Jemenben, Az éhezők viadala, Fehér pokol, Csempészek, Az igazi kaland.
A forgalmazók egymást és a pénztárcámat nyírbálják. Aztán majd áprilistól minden csendesebb lesz. Később pedig ki tudja, egyáltalán megnézhetjük-e időben a várva várt filmeket, mint például Prometheus, A sötét lovag - A felemelkedés, A csodálatos Pókember, Django Unchained. Hála az NMHH-nak és a filmtörvényének, amit balfaszmód megalkotott.
Kedvcsinálónak Az éhezők viadala trailere:
John Carter, 2012, R.: Andrew Stanton, Sz.: Taylor Kitsch, Lynn Collins, Mark Strong, Dominic West, Willem Dafoe, Bryan Cranston
Edgar Rice Burroughs sci-fi alapvetését adaptálta vászonra a Pixar első élőszereplős filmjében.
John Carter (Taylor Kitsch, Gambit a Rozsomákból) amerikai polgárháborús veterán, aki hirtelen a Marsra kerül, ott aztán kiderül, hogy három faj is él a bolygón, akik éppen egy régóta tartó hatalmi harc közepén vannak. Emberünk ha akar, ha nem, belekeveredik az egészbe. Nem maradhat el a szerelmi szál sem, hiszen jön a Mars hercegnője (Lynn Collins, szintén a Rozsomákból), aki egyébként az eredeti regény címszereplője, emellett pedig jó csaj.
A sztori teljesen egyszerű, láttunk már ilyet, sejtjük a végét. Két dolgot emelnék ki belőle. Az egyik, hogy egész úgy van elmesélve, hogy az író olvassa Carter memoárját, ez tök jó keretet ad a dolgoknak. A másik, hogy a sok karakter ellenére végig világos, hogy ki miért mit akar, és mit miért csinál. Ez a Marson játszódó csihi-puhi nem lett annyira érdekesre megírva, viszont a bolygók közti ugrálás misztikuma érdekes, ezért is zseniális a vége.
Andrew Stanton a rendező, aki már régi motoros a Pixarnál (Egy bogár élete, Némó nyomában, Wall-E). Most történetmesélésben nem volt olyan kreatív, viszont fasza akciójeleneteket kreált. Az animáció és az effektek kurva jók, de hát nem hiába.
Amúgy észre lehet venni, hogy az elmúlt 100 évben, mióta kijött a könyv, nagyon sok történet merített ebből a sztoriból, ami a film közben is megfigyelhető. Így hirtelen: Star Wars, Aladdin, South Park, stb.
A John Carter könnyű, nagyon látványos, néha izgalmas film, ami nem sokáig marad meg, de jó szórakozás.
A szinkron a mozis szinkronok szokásos magas minőségét hozza. Jó volt hallani a személyes kedvencemet, Fekete Ernőt, valamint a manapság ritkán hallható Rékasi Károlyt és Gáti Oszkárt.
Taylor Kitsch - Fekete Ernő
Lynn Collins - Pikali Gerda
Mark Strong - Epres Attila
Dominic West - Rékasi Károly
Willem Dafoe - Blaskó Péter
Bryan Cranston - Gáti Oszkár
