A Good Day to Die Hard, 2013, R.: John Moore, Sz.: Bruce Willis, Jai Courtney, Sebastian Koch
Ahogyan a minap írtam, rajongásig imádom a Die Hardot, ezért az ötödik részt is tárt karokkal vártam. Azt az ötödik részt, amelyet ezentúl is csak Die Hard 5-ként fogok emlegetni, mert már egyszerűen lehetetlen követni a magyar címadásokat.
John McClane Budapestre Moszkvába utazik, mert a fia bajba keveredett, és ki kell húznia a szarból. Közben belekeverednek valamiféle ügyletbe, és elkezdenek együtt akciózni. Tulajdonképpen már az elején sántít a dolog, mármint az, ahogyan kedvenc New York-i zsarunk beszáll a balhéba, mert ez a mozzanat teljesen esetleges, mintha a forgatókönyvíró lökte volna meg hátulról. Aztán pislantunk egyet, és McClane már benne is van abban a harcban, amiről nagyon keveset tudunk, amikor sokkal később fény derül a lényegre, már egyáltalán nem érdekel a hepaj epicentruma. Van pár párbeszéd a filmben, de azok nagyrészt kínosan szarok, majdnem teljesen lényegtelen, ami elhangzik. McClane szájába próbáltak adni pár vagány egysorost, de ezek is pár kivételével nagyon gázak. A "yippie-ki-yay motherfucker" természetesen hallható ezúttal is, ami szívmelengető.
Bruce Willisen azt vettem észre, hogy kurvára unja már ezt az egészet, ami érthető is, hiszen McClane figurájába ötödjére már nem sikerült megfelelő mennyiségű életet lehelni. Unott pofával nézni végig az egész filmet, még a fentebb említett híres odamondását is minimális intenzitással produkálja. Azért nem olyan rossz a helyzet, mert az akcióhős szerepkörében gyűjtött nagy mennyiségű rutinját beveti. McClane Jr. szerepében Jai Courtney látható, aki alkalmazkodik érdektelen figurájához. Apa és fia viszonya a kínos párbeszédek alapján tárulkozik fel, tulajdonképpen Willis és Samuel L. Jackson között is sokkal jobb volt a kémia. A rossz oldalon is voltak páran, akik szó szerint csak úgy ott voltak, hogy ott legyenek, teljesen jellegtelenek egyedek.
Az akciójelenetek nagyszerűek lehettek volna, hiszen azok a mutatványok, amiket végrehajtottak, nagyon látványosak, bármelyik akciófilm megirigyelné őket, de sajnos a vágás és a fényképezés elrontotta őket. A vágás nem csak akciózás közben, hanem az egész filmben ütemtelen. A fényképezés egyik baja, hogy az 1,85:1 képarány túl szűk egy ehhez a filmhez, szélesebb kellett volna, másrészt a kameramozgások több helyen idegesítőek. Marco Beltrami zenéje nagyon intenzív, végig pörgőssé teszi a filmet, és még Michael Kamen klasszikus taktusai is felcsendülnek.
Az R korhatár ellenére nem lett ez olyan mocskos akciófilm, mint a klasszikus évtizedekben, de azért megjárja. A 97 perces játékidő első ránézésre rövidnek tűnt, ám a film a negatívumai miatt mégis hosszabbnak érződik. A végeredmény sajnos csak közepes lett, ami méltatlan a Die Hard sorozat eddigi tagjaihoz, de azért örültem, hogy újra láthattam ackiózni John McClane-t és vele együtt Bruce Willist. Remélem, John Moore, ezentúl nem fog klasszikusokhoz nyúlni.
A szinkron jobb lett, mint a film. Bruce Willis magyar hangja természetesen Dörner György, a többi hang pedig ehhez képest majdnem érdektelen, de azért nem volt gond.
Mivel csütörtöktől látható a mozikban a Die Hard széria ötödik része, és amúgy is régen láttam az eddigi négy részt, a napokban megnéztem őket. A következőkben megosztanám élmenyeimet és véleményemet a szóban forgó akciófilmekkel kapcsolatban. A magyar címeket direkt nem említem.
Érdekes korszak volt a '90-es évek. Én '87-ben születtem, így az az évtized volt, amikor a legtöbb popkulturális impulzust magamba szívtam, értve itt az akciófilmeket is. Akkoriban a felsőbb vezetés (szüleim) engedett nézni Halálos fegyvert, A terror iskoláját, Beverly Hills-i zsarut és 48 órát, de érdekes módon Terminátort, Robotzsarut és Die Hardot nem. Amikor a Die Hard 3-at először vetítette az MTV valamelyik csatornája, elkezdtem nézni, mert annak idején a Top TV-n sokszor buzdítottak a moziban való megnézésére. Kb. a film felénél szóltak, hogy nem szabad, és különben is ilyenkor már aludni kell. Így hát csak 2002-ben tudtam megkezdeni pályafutásomat John McClane-nel, amikor is az RTL Klub levetítette az akkor még trilógiát.
Sajnos az első rész egy újraszinkronizált változat volt, ami már akkor sem volt ínyemre, ehhez képest azért láttam párszor ezzel a magyar változattal. Pár éve meg tudtam tekinteni az eredeti szinkronnal, de az sem nyerte el a tetszésemet, de a napokban végre sikerült megnézni eredeti hanggal, és így már teljes az örömöm. Bruce Willist amúgy A simlis és a szende című sorozatban ismertem meg először, amit kiskoromban hétfő esténként néztem. John McClane-ként ismádtam, ahogy férfias és vagány módon leszámol a terroristákkal és a végén a vezérükkel Hansszal. John McTiernan összehozta a tökéletes karácsonyi filmet. 95%
A második résznek szerencsére csak egy szinkronja van, ami kurva jó, kivéve, mikor McClane kijelenti, hogy már úgyis le akart szokni a dohányzásról. Kedvenc New York-i zsarunk ezúttal Renny Harlin vezetésével keveredik ugyabba a gubancba. Ez a rész határozottan gyengébb, viszont nekem majdnem ugyanannyira tetszik a mai napig is. 90%
A harmadik részhez akkoriban még az egy szinkron volt, amit szintén imádok. Ismét John McTiernan vezérletével csapunk bele a lecsóba. A helyszín ezúttal egy egész nagyváros, McClane pedig egy sidekicket is kap Samuel L. Jackson személyében. A főköcsög Hans öccse, Simon, aki szintén megkapja a magáét. Úgy kell annak a halálmadárnak! Számomra ez az egyik tökéletes akciófilm: végig pörgős tempó, látványos és izgalmas akciók, valamint rengeteg idézhető duma. Ez a kedvenc Die Hard-filmem. 100%
A negyedik részt akkor már rajongóként láttam moziban, természetesen a premier napján (2007. június 27.). Ez a film már nagyon messze van a többitől, csak minimálisan "dájhárdos". Az egész szituáció nem olyan, a főgonosz sem olyan kemény, Len Wiseman sem tudott olyan jó hangulatot teremteni, és a korhatár is csak PG-13. Nekem valamilyen megmagyarázhatatlan módon mindezek ellenére semmi bajom a filmmel, többedszeri nézésre is ugyanúgy élveztem. 85%
Az ötödik részben McClane ellátogat Budapestre Moszkvába, és majd meglátjuk milyen lesz, már csak kettőt kell aludni. A rendező John Moore, akiben nem bízom, mert egyre gyengébb filmeket hoz össze. Így hát Bruce papában és az R korhatárban minden bizodalmam.
A végén pedig hadd szóljon a Guyz Nite slágere, amely óda a Die Hardhoz. Küldöm mindenkinek, aki szereti, és aki nem! Yippie-ki-yay motherfucker!